Bűnös jó

“Nem csinálom. … Akkor se. … Nem érdekel. … Nem fogom odaadni.”

Semmi baj. Tévedni emberi dolog. Azért hibázunk, hogy tanuljunk, ötleteket gyűjtsünk, ügyesedjünk. Legközelebb erre meg erre kell jobban figyelned, és meglátod, sokkal jobban fog menni. Ne szomorkodj! Fel a fejjel! Kérlek, hogy úgy add vissza, ahogyan kaptad! Kérem szépen, amint készen vagy, tedd le ide!

“Ez de sz**… Ez mekkora hülyeség! Mé’ kell nekem ezt a f**-t csinálnom?”

Készítsünk meglepetést közösen! Két tárgyat fogtok elkészíteni. Az egyiket magatokkal viszitek majd, hogy örömmel tekinthessetek vissza az együtt töltött szép pillanatokra. A másikat egy olyan személynek adjátok át, aki az első lépéseitektől kísér titeket, és aki sajátjaként szeret, akihez minden gondotokkal-bajotokkal, örömötökkel és bánatotokkal fordulhattok. Kezdjétek el bátran, segítek!

“Ha mondtad volna előre, hogy büntetést kapok, ha nem figyelek, akkor odafigyeltem volna.”

Kérlek, nyisd ki a könyvet! Nézz ide, mutatom, itt kezdjük az olvasást. Nagyon fülelj és kövesd, mert bármikor következhetsz! Ha szépen beszélsz és elég hangosan olvasol, mindig fogják tudni a társaid, hol tartunk. Szépen olvastál, ügyes vagy!

* * *

Ne foglalkozz vele, ne vedd a szívedre, engedd el a füled mellett, mosolyogj, bíztasd, dícsérd, jutalmazd, légy vele kedves, előzékeny, mutasd, hogy jót akarsz neki, segítsd…

És engedd, hogy álnok vigyorral a képén végignyalogasson villás nyelvével, megdermessze a szíved, kedvére próbálgassa groteszk ábrázatú maszkjait, és boldogan mosolyogva takarítsd föl nyálkás nyomait, melyeket maga után hagyott.

Barát(ság)?

Sokféle kapcsolat lehet két ember között, amelyekben a kirakós darabjait a bizalom köti össze. Szülő és gyermek, tanító és tanítvány, főnök és beosztott, szerelem, barátság.

Barátság. “Hogy is lettünk mi barátok?”, kérdeztük egymástól már oly sokszor, de választ sosem leltünk rá. Hogy mi minden történt velünk a barátságunk alatt, az mindjárt más. Hiszen ezért vagyunk barátok. Mindent meg tudunk beszélni, tanácsot adunk egymásnak gondjaink megoldására, elmegyünk együtt ide-oda, meg amoda is, csinálunk ott ezt-azt, meg amazt. Segítünk a barátunknak a nehéz időszakokban, együttérzünk vele, ha elveszít valakit vagy valamit, felvidítjuk, ha szomorú. Ha fél, bátorítjuk, ha vakmerő és gondatlan, vigyázunk rá.

Nem csupán mi vigyázunk őrá. Barátunk is megbeszél, megold, vigasztal, megy ide-oda, csinál itt-ott, segít, együttérez, felvidít, bátorít, vigyáz.

És ha ő nem, csak én vagyok barát? Az is barátság?

Vannak történetek

Vannak pillanatok, mikor nem tudod, mit is akarsz pontosan mondani, vagy kinek, vagy miről. Csupán beszélni akarsz. Hagyni, hogy folyjon belőled a szó, kiapadhatatlanul, könnyedén és mégis telis-tele érzelmekkel, hol boldogan, hogy szomorúan, hol csak úgy egykedvűen. Beszélned kell, mert figyelmet akarsz. Megértést. Társaságot. Nem mintha nem kapnád meg egyiket sem, de azért mindig jólesne egy picit több. Mint mikor az utolsó kockát eszi meg az ember a táblás csokiból, és sajnálja, hogy nincs több. Lehet, hogy már nincs rá szükség, de maga a tudat, hogy még van, jólesne. Vagy a látvány. Mert még érzed az ízét, és finom, és máris hiányzik.

Vannak olyan pillanatok is, mikor elhiszed magadnak, hogy “senkisemértmeg”, “nemérdeklekénsenkit”, és mindenféle történetek kavarognak benned, régi sérelmek kezdik kapirgálni a szíved, a gyomrod meg az emlékekért felelős agyterületeid, ezért kibújnak a süntüskéid és szúrsz, mindent szúrsz, amit csak érsz. Aztán, ha kissé kibökdösődtél, ráébredsz, hogy valójában a tüskéid nem jó irányban álltak, erre saját magad kezded szurkálni, önsajnálatba merülsz, talán még sírsz is, hogy “jajénszegény”, valahol mélyen élvezed is, hogy a könnyeid csíkosra pingálják a pofidat, pöttyözik a ruhád, a párnád. Lassan elapadnak az önsajnálat forrásából fakadó könnyeid, helyüket átveszik a pánikkönnyek, hogy “jajkitbántottammeg”, “azonnalkérjbocsánatotmindenért”, és már rohansz, és kéred a bocsánatot, és ha kapsz, akkor a megkönnyebbüléstől pityeregsz tovább, már nevetsz, lassan a nevetés elmossa a korábbi nyomottságot, újból tudsz örülni mások örömének, meg a sajátodnak is, meg úgy egyáltalán, tudsz örülni.

Vannak olyan pillanatok, mikor öt perc alatt, míg megírsz egy teljesen átgondolatlan történetet (vagy mit), több érzelmet élsz át, mint máskor egy teljes nap alatt.

Vannak olyan pillanatok, mikor ezt valaki elolvassa, legalábbis reméled, és teljesen biztosan tudod, hogy az olvasó teljesen másképp olvassa a történeted, mert őbenne az ő története él, és sajnálod, hogy nem ismered mindenki történetét, ugyanakkor örülsz is, mert ettől varázslatos az egész. Hogy valaki ír, valaki olvas, és a lelkünk békésen, ítélkezés nélkül, felszabadultan beszélget, hogy aztán mások történetei egy kicsit a mieink is legyenek.