(Címötlet: Gimiben az egyik évi szépkiejtési versenyre Jókai Anna: A meghallgatásról című műve volt a szabadon választott szövegem. Gyönyörű szép, itt elolvashatjátok. 😉 )
Az ember azt hinné, hogy ha beszélgetést folytat valakivel, történjék az szóban vagy írásban, akkor valódi kommunikációs tevékenységet folytat. Az iskolában már alsóban is szó van a kommunikáció tényezőiről. Az adó/feladó/közlő egy bizonyos csatornán (pl. papír, monitor, levegő) keresztül egy “kódolt” (kód: a beszélgető felek által ismert és értett közös nyelv) üzenetet juttat el a vevőhöz/befogadóhoz/hallgatóhoz. Elméletileg ha ez a folyamat a hallgató irányából is megismételhető, a kommunikáció akadálytalan.
Elméletileg. A gyakorlat persze mindig be tudja bizonyítani, hogy az elmélet ugyan jó, jó, de itt-ott azért sántikál. Arról ugyanis nem szól a kis folyamatábra, hogy az üzenetet meg is kell érteni, tudni kell értelmezni. A beszélgetés vagy olvasás nem annyiból áll, hogy szépen folyamtosan dekóduljuk a hangokat, bötűket meg számokat. Ezek mind-mind egyetlen nagy jelentésgombolyaggá állnak össze. A fonalkák néhol csomósak, néhol össze-vissza tekeregnek, kanyarognak és csavarodnak, de azért mégis egy nagy egészet alkotnak. A beszélgetőpartnerek egymásnak dobálgatják a gombolyagot, hozzátesznek, elszakítják itt-ott, megcsomózzák, másfelé tekerik. De mielőtt átadják partnerüknek az átrendezett gombolyagot, alaposan megvizsgálják. Először csak a felszínét nézegetik, aztán szépen lebontogatják, megszemlélnek minden görbületet, foszlányt, szakadást és gubancot, majd visszatekergetik, de már saját gondolatokat szőve az addigiakhoz. (Egyszerűbben szólva a beszélgetőpartnerem ahhoz szól hozzá, arról kérdez, amiről én beszélek, ehhez tesz kiegészítést, miközben saját gondolatait is megosztja velem, amelyekre aztán én reagálok, és így tovább.)
De mi van akkor, hogy egyikük nem vizsgálgatja a fonalat, csak úgy bele-beleköt, ahogy épp kedve tartja?
Na, ez a meg-nem-értés. Ilyenkor a partner nem veszi föl a beszélgetés fonalát (háhá, szóvicc… 😀 ). Ennek (eddigi tapasztalataim alapján) két oka lehet: a partner nem képes vagy nem akarja megérteni az üzenetet.
Előfordulhat, hogy az üzenet megfogalmazása túl bonyolult, és ennek értelmezése meghaladja a partner értelmi képességeit. Nincs ezzel semmi baj, akkor a közlő fél átfogalmazza mondandóját, egyszerűsít, elhagy minden kitérőt. Ha így sem érti a partner az üzenetet, akkor nem a bonyolultság a problémaforrás.
Itt jön a második lehetőség, mégpedig az, hogy a partner egész egyszerűen nem akarja megérteni az üzenetet. Itt sajnos nincs mit tenni. Bosszankodni nem érdemes rajta, mert azzal csak magának árt az ember, tovább folytatni a beszélgetést meg szintén nem érdemes, mert úgysem jut előrébb, ha megfeszül is az ember fia. A végeredmény egy magunkkal beszélgetés lesz, ami ugye válaszok és továbblendítő gondolatok nélkül elsorvad. (Mint mikor az ember magában beszél. Vicces, de nem mindig segít. 😀 Bár kilencedikben megtanultuk matekon, hogy “az okos emberek szoktak önmagukban társalogni“. 😀 )
Egy egyszerű példa: Nagy, családi vacsora, te már tele vagy, nem bírsz többet enni, bár roskadozik az asztal az ínycsiklandónál ígycsiklandóbb finomságoktól. Megmondod, hogy köszönd szépen a vacsorát, jóllaktál. És ekkor elkezdik rád tukmálni a kaját, amire először még udvarisan megismétled, hogy köszönöd, jóllaktál, nem kérsz többet.
– De egyél még!
– (határozottabban, mint eddig) Köszönöm, nem kérek.
– Tán nem ízlik?
– De, nagyon finom volt.
– Akkor egyél, na, szedek még! (már nyúl is a tányérodért)
– (egyre mérgesebb vagy) Mondom, hogy nem kérek, köszönöm, elég volt!
– Meg akarsz sérteni? (durcipofi, fejhangú hiszti)
– (ha érdekelt is volna a desszert, ennyi tukmálástól elment a maradék étvágyad is; az idegességtől már egyébként is háborog a gyomrod) Nem akarlak megsérteni, de nem kell több kaja!
– Kisfiam, szólj rá a lányodra! Ilyen szemtelen, pimasz…
– (a többit meg se várod, rosszkedvűen, dühösen és mégis értetlenül, sietősen távozol a “bűntetted” színhelyéről)
***
Pedig milyen fontos egymás meghallgatása, egymás megértése… Szomorú, hogy milyen kevesen képesek rá. De az ember mindig remél, és hiszi, hogy egyszer mindenki jó hallgatóság lesz, és a megértő hallgatásból csodálatos beszélgetés-gombolyagok szövődnek mindenütt. 🙂
agusmith 