Hány zsák követ bír el a szív? S ha már egy, két, három zsák tele, letehetem? S ha letettem, akkor minek nekem új zsák? Miért pakolok bele megint, minek cipelem?
Nyissuk csak szét azokat az ujjakat! Úgy bizony, csak szép sorjában, nem sietünk sehová, de fontos, hogy kinyisd. Érzem, hogy még kapaszkodsz. Már csak egy hajszálnyit lazíts a szorításodon! Bátran! Hát kell a zsáknak a cipelés? Vagy csak te szereted érezni a súlyt, a terhet? Amíg hely van benne, úgyis újabb köveket dobálsz bele. Hagyd. A zsáknak nem kell, hogy telibb legyen, hisz már így is túlcsordul. Ereszd! Koppanjon, roppanjon, dübörögjön, görögjön a sok kő, hagyd, hogy szanaszét guruljanak a picikék is, amiket titokban dugdostál a nagyobbak közé (láttam ám; no de ne pironkodj emiatt, ez csak a mi titkunk)!
Jobb már? No, látod azt a sok-sok zsákot itt? Nézegesd meg őket. Milyen finom szövés, micsoda erő, micsoda mélységek! Hogy mit kell velük csinálnod? Semmit. Tisztelni, megbecsülni, óvni. Ezekbe mások pakolták saját köveiket, míg ide nem állnak, ahol most te, s ki nem rázták a legbelső csücsökből is a legapróbb porszemcséket. Ide teheted a tiédet is. Dobd, hajtogasd, simítsd, lapítsd, gyűrd, ahogy tetszik. Igen, ennyi csak. Eredj, huppanj egy habos felhőre, amit langyos szél röpít oda, hol még nem jártál…
És ha megint rád jön a gyűjtögetés, tudod, hol találsz.
agusmith 