Elment.

Milyen volt?
Varázslatos. Nincs erre megfelelőbb szó. Elvarázsolta a tekintete, a mosolya, a kedves, halkan súgott szavai, az ölelése. Mindig megnevettette, megvigasztalta, bátorította őt. Tudta, hogy bizalommal fordulhat hozzá, mindig ott lesz, mikor szükség van rá. Várta, mikor tárul az ajtó, és lép be rajta: “Hiányoztál. Szeretlek.” Vagy még ki sem lépett: “Vigyázz magadra!” (Hazavárlak.)

Aztán egy nap már nem fordult a kulcs a zárban, nem koppantak a léptei az utcakövön, nem lopózott halkan, hogy a másik föl ne riadjon álmából.

A reggel álmosan kitöltött tea mellé egymaga ült le. Elhalt a nevetés, a kellemes beszélgetéseket szótlanság, a csendülő kacajokat szellemként suhanó mosolykák váltották föl. S ahogy a bögre, úgy a ház, a kert, az utca is kiürült. Elment.

“Elment”. Mondjuk élőkre, holtakra.
A holt, ha elmegy, vagy úgy is mondhatjuk, jobblétre szenderül, lelke a másvilágon ragyog tovább, avagy más testben éled újjá. Már nem beszél, nem ír, nem ölel. Emléke, szeretete marad.
Az élő? Beszél, ír, ölel. Emléke, szeretete marad. Másé, másképp. S vele éled a remény, hogy ez még nem a vég, csupán egy hosszú kanyar, mely pont odavisz, ahová indultunk.

Könnyebb.

Hány zsák követ bír el a szív? S ha már egy, két, három zsák tele, letehetem? S ha letettem, akkor minek nekem új zsák? Miért pakolok bele megint, minek cipelem?

Nyissuk csak szét azokat az ujjakat! Úgy bizony, csak szép sorjában, nem sietünk sehová, de fontos, hogy kinyisd. Érzem, hogy még kapaszkodsz. Már csak egy hajszálnyit lazíts a szorításodon! Bátran! Hát kell a zsáknak a cipelés? Vagy csak te szereted érezni a súlyt, a terhet? Amíg hely van benne, úgyis újabb köveket dobálsz bele. Hagyd. A zsáknak nem kell, hogy telibb legyen, hisz már így is túlcsordul. Ereszd! Koppanjon, roppanjon, dübörögjön, görögjön a sok kő, hagyd, hogy szanaszét guruljanak a picikék is, amiket titokban dugdostál a nagyobbak közé (láttam ám; no de ne pironkodj emiatt, ez csak a mi titkunk)!

Jobb már? No, látod azt a sok-sok zsákot itt? Nézegesd meg őket. Milyen finom szövés, micsoda erő, micsoda mélységek! Hogy mit kell velük csinálnod? Semmit. Tisztelni, megbecsülni, óvni. Ezekbe mások pakolták saját köveiket, míg ide nem állnak, ahol most te, s ki nem rázták a legbelső csücsökből is a legapróbb porszemcséket. Ide teheted a tiédet is. Dobd, hajtogasd, simítsd, lapítsd, gyűrd, ahogy tetszik. Igen, ennyi csak. Eredj, huppanj egy habos felhőre, amit langyos szél röpít oda, hol még nem jártál…

És ha megint rád jön a gyűjtögetés, tudod, hol találsz.