Elment.

Milyen volt?
Varázslatos. Nincs erre megfelelőbb szó. Elvarázsolta a tekintete, a mosolya, a kedves, halkan súgott szavai, az ölelése. Mindig megnevettette, megvigasztalta, bátorította őt. Tudta, hogy bizalommal fordulhat hozzá, mindig ott lesz, mikor szükség van rá. Várta, mikor tárul az ajtó, és lép be rajta: “Hiányoztál. Szeretlek.” Vagy még ki sem lépett: “Vigyázz magadra!” (Hazavárlak.)

Aztán egy nap már nem fordult a kulcs a zárban, nem koppantak a léptei az utcakövön, nem lopózott halkan, hogy a másik föl ne riadjon álmából.

A reggel álmosan kitöltött tea mellé egymaga ült le. Elhalt a nevetés, a kellemes beszélgetéseket szótlanság, a csendülő kacajokat szellemként suhanó mosolykák váltották föl. S ahogy a bögre, úgy a ház, a kert, az utca is kiürült. Elment.

“Elment”. Mondjuk élőkre, holtakra.
A holt, ha elmegy, vagy úgy is mondhatjuk, jobblétre szenderül, lelke a másvilágon ragyog tovább, avagy más testben éled újjá. Már nem beszél, nem ír, nem ölel. Emléke, szeretete marad.
Az élő? Beszél, ír, ölel. Emléke, szeretete marad. Másé, másképp. S vele éled a remény, hogy ez még nem a vég, csupán egy hosszú kanyar, mely pont odavisz, ahová indultunk.