… és képzeld, ott álltak egymással szemben, arcukat valamilyen sűrű szövésű anyag takarta, csupán a szemük látszott fölötte, mint apró, fénylő bogárkák. Álmok, vágyakozás és félelem fénye csillámlott tekintetükben. Láttam a szemükben, hogy az érzelmek rettentő hullámokat vernek a közéjük emelt sziklán, de a szikla erős, a víz parányi cseppekre omlik rajta, hogy aztán rejtőzve vagy láthatóan, de visszatérvén gazdájához, annak arcán vagy lelkén gyűljön fojtogató, bánatos, tehetetlen tömeggé. És a tömeg csak úgy zeng a reményteli, bátorító és a hitevesztett, reménytelenül fuldokló hangoktól…
… szeretnélek megismerni – hagyj, kérlek, nem szabad – csupán egy lépéssel közelebb – ne gyere ilyen közel, meglátják – áruld el, mit szeretsz csinálni – sok dolgot szeretek, szeretnék, de elengedem, mert nem lehet – miért félsz tőlem – nem tőled félek, hanem attól, mi lesz, ha… – lehetne valami, ha megpróbálnánk – mi van, ha nem álljuk ki a próbát – hiszem, hogy sikerül – nem hiszem, hogy sikerül…
… ekkor egy pillanatra elsötétül minden. A sziklának nyoma sincs, mindketten zuhannak… az első a kezét nyújtja…
– … és itt felébredtem.
– Csak egy rossz álom volt.
– Mi lesz, ha nem fogja meg a másik a kezét?
– Úgy szomorú véget ér a történetük. De ha van egy kis sütnivalója, megfogja. Mint én a tiédet. És el sem engedi többé.
agusmith 